Nem követem szorosan a sztárvilág történéseit, de ebbe a perbe valahogy belesodródtam, és még most is a tanulságait emésztgetem.

Amber Heardről akkor hallottam életemben először, amikor felröppentek a hírek, hogy Depp megütötte őt. Akkor ezt némi meglepetéssel fogadtam, de el tudtam képzelni, hogy ez történt, mert manapság szinte bárkiről kiderülhet bármi kompromittáló. Ebből a perből viszont megtanultam, hogy nem szabad hinni a hasonló vádaknak. Mondani ugyanis bármit lehet, a hazudozók pedig azt hiszik, hogy nem kell vállalniuk a tetteik következményét. Ezt hitték azok a csalók is, akiktől mostanában hangos a média: Anna Sorokin, a kamuörökösnő vagy Elizabeth Holmes, a kamuvállalkozó, hogy csak az utóbbi idők legismertebb csalói közül említsünk néhányat, akik történetesen nők és egyébként börtönbe kerültek, kikezdve ezzel azt a narratívát, mely szerint mindig a nőknek kell hinni - vagy a nőknek mindig hinni kell.

Bár néha elképesztően sokáig lehet fenntartani a kamuzást, olykor van alkalmunk valós időben tanúi lenni annak, hogy a valóságot egyszerűen már nem lehet többé véka alá rejteni, és minden, talán még az Univerzum is azért dolgozik, hogy kiderüljenek a tények: Heard ügyvédei mintha maguk ellen dolgoznának, és amit mondanak, tesznek, az gyakran Depp malmára hajtja a vizet. Amikor Heard ügyvéde elkezdi a záróbeszédét, elered az eső, a jelenlévők közül valakinek a telefonján pedig megszólal egy tornádóriasztás (ha valaki beállítja ezt a riasztást, a telefonja akkor is megszólal, ha egyébként le van halkítva, ahogyan az kötelező a tárgyalóteremben), a bíró pedig azt mondja: Ez Amber-riasztásnak tűnik (Az Amber Alert riasztásrendszert eltűnt gyerekek keresésére találták ki egy Amber Rene Hagerman nevű kislány eltűnésekor).

Mintha ezek a jelek is annak a kísérői lennének, amikor az igazság utat tör magának. Persze távol álljon tőlem, hogy misztifikáljam ezt az ügyet, mert ez egy hétköznapi történet, még akkor is, ha történetesen ismert emberek a főszereplői. És a nézőket, akiket érdekel ez a téma, és azokat, akik maguk is áldozatok voltak, ez a hétköznapisága ragadja meg leginkább.

Minden pont fordítva van

Valamikor tavaly találtam rá a Live Abuse Free csatornára, ahol egy bántalmazással foglalkozó pszichológus részletesen elemezte a Heard és Depp közötti veszekedésekről készült hangfelvételeket. Ezeken egyértelműen hallatszik, hogy Heard hogyan lehetetleníti el a vitákat, és próbálja meg túlkiabálni, leuralni Deppet, hogy ne kelljen beismernie, ha tévedett vagy valamit rosszul csinált. Az egyiken be is vallja, hogy megütötte őt, hozzátéve, hogy nem fog azon vitatkozni, hogy ököllel vagy tenyérrel ütötte-e meg, és hogy Johnny miért van ennél a sztorinál ennyire leragadva, lépjen már túl rajta. Elég felkavaróak ezek a hangfelvételek.

Hogy mi van? Ezek szerint mégsem teljesen azok voltak itt az erőviszonyok, amiket Heard kisasszonynak sikerült elhitetnie a világgal? Ezek után kíváncsian vártam a pert, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy nagyjából a felétől odaszegez a képernyő elé. Hogy ott fogok ülni naponta háromtól tizenegyig, és hallgatom egyik szakértőt a másik után, egyik tanút a másik után. De azt főleg nem gondoltam, hogy ilyen erős indulatokat fogok érezni Amber Heard iránt.

Mihez kezdünk egy kényszeres hazudozóval?

Engem nagyon megviselt az az agresszív, dühödt és rosszindulatú színjáték, amit Amber Heard a tanúk padján előadott, mialatt a számtalan horrort sorolta, amiről azt akarta elhitetni, hogy megtörtént vele. Egyszerűen kinyílt a bicska a zsebemben. Úgy tűnik, itt valaki aki azt gondolja, hogy neki mindent szabad, és közben mindenkit teljesen hülyének néz.

Három napon keresztül kerestem az érzelmileg semleges pillanatokat, de csak nagyon ritkán tudtam ezzel a távolságtartással figyelni. (Most, hogy újra belenéztem a perbe, már jobban sikerült, de először sokkoló volt az egész.) Egyetlen pillanat volt, amikor együttéreztem vele. Nem a vélt sérelmekért, amiket sorolt, hanem azért, mert borzasztó gyerekkora lehetett. Mert egy tornádó lett belőle, egy olyan ember lett belőle, aki csak rombol maga körül. Mégis mihez kezdhetünk egy ilyen emberrel? Ez a kérdés és a rá adott válasz túlmutat a párkapcsolati küzdelmeken és tágabb társadalmi szinten is érvényes – elég csak megnézni, hogyan tesznek tönkre az önző és gátlástalan hatalmi érdekek emberi, természeti értékeket.

Manipuláció következmények nélkül

Mint később kiderült, Heardnek vagy nincsenek bizonyítékai vagy igencsak gyenge lábakon állnak. A kedvenc jelenetem az volt, amikor egyszercsak megjelent egy random fiatalember, aki a Hicksville kempigben történt incidenst cáfolta. Morgan Night a Hicksville-i lakókocsiparkban dolgozott azon az estén, amikor Heard és Depp 2013 májusában meglátogatta a kempinget elsősorban Heard barátaival. Ennek kapcsán Heard azt állította, hogy Depp féltékenykedni kezdett, majdnem eltörte valakinek a csuklóját, és szétverte a lakókocsijukat. Ehhez a képest a srác azt mondta, hogy Heard lett féltékeny és kezdett el kiabálni Deppel, miután az az egyik kempigben dolgozó lánnyal beszélgetett. Mint mondta, a lakókocsiban csak a fürdőszobai lámpatartó egy darabja szakadt le.

Kiállt Kate Moss is, hogy elmondja, Depp soha nem lökte le őt a lépcsőn, azzal ellentétben, amit Heard az egyik vallomásában állított, de egyéb módon sem bántalmazta soha. (Heard azt mondta a vallomásában, Depp lelökte a húgát, Whitney-t a lépcsőn, és abban a pillanatban neki Kate Moss jutott eszébe). A Heard által bizonyítékként bemutatott fotókról Depp ügyvédei megmutatták, hogy pontosan ugyanabban az időpontban készültek, miközben Heard azt mondta róluk, az egyiket azután csinálta, hogy felkapcsolta a villanyt. De olyan is volt, hogy ugyanazt a fotót tette oda bizonyítékként két különböző időponthoz, hogy csak néhányat említsünk azon esetek közül, amikor hazugságon kapták.

Ezekkel a bizonyítéknak szánt fotókkal úgy gyűlt meg a baja, hogy notóriusan dokumentált, különböző, semmit sem bizonyító jeleneteket örökített meg, és fotózgatta Deppet, aki időnként különös pozíciókban dőlt ki. Amikor Heardöt szembesítették a hazugságaival, mint például, hogy állításával ellentétben nem adományozta el azt a hétmillió dollárt, amit a váláskor kapott, pedig ezt mondta egy holland tévéshow-ban, arrogánsan terelte el a szót, önellentmondásokba keveredett, és azt mondta, szinonimaként használja az „eladományozni“ és a „megígérni“ szavakat. Kiváló esettanulmány ez egy olyan emberről, aki a világon semmiért nem vállalja a felelősséget, aki mindig megpróbál kibújik a számonkérés alól. Aki elhitte, hogy leélheti az életét úgy, hogy a tetteinek nincsenek rá nézve terhelő következményei. Ami Heard viselkedésében igazán kiakasztó, az túlmutat egy átlagosan diszfunkcionális párkapcsolaton. 

Elharapódzott a gaslighting a világon

Abban, hogy annyian megússzák a bullshitelést és olyan sokáig fenntarthatók a csalások, az általános gaslightingnak (bűntudatkeltéssel kevert valóságtorzítás, a bántalmazók egyik gyakori eszköze) is nagy szerepe van. Hogy ekkora méretű tudati manipulációt visz keresztül a sajtó és a politika. Hogy az újságok képesek a valóságtól teljesen elrugaszkodott mantrákat és narratívákat erőltetni. Mint például ebben az ügyben is, ahol szakadék támadt a népítélet és a sajtó narratívája között, mely utóbbi szerint például Heard „nem tökéletes“ áldozat, de így is hinni kell neki, különben más áldozatok majd nem mernek előjönni a történetükkel. Hogy az emberek vak rajongásból állnak Depp mellé, vagy azért mert sztár meg hatalma van. Érdekes módon senki nem ezt látta, aki nézte a pert, aki látta Amber Heardöt a tanúk padján, aki meghallgatta a hangfelvételeket, és látta a bizonyítékokat.

A sajtó egyszerűen beállt Heard valóságtorzítása mögé – egyes vélemények szerint a (talán mondhatjuk, hogy) volt színésznő PR-csapatának hathatós közreműködésével – , ahogy számtalanszor beállt már bűnöző és nyerészkedő politikusok, pénzemberek és nagyvállalatok mögé is. Mintha teljesen mindegy lenne, hogy mi a valóság, a sajtónak csak az a dolga, hogy lökje a progpagandát. Elmondanám, hogy a sajtónak nem ez a dolga.

Emberek képesek teljesen komolyan leírni, elmondani, hogy ne a bizonyítékokat nézzük, hogy ne a tényeket nézzük, hanem a véleményeket. Ennyire hülyének néznek minket? Van olyan, aki szerint ez így rendjén van? A felelőtlen szócsöveknek és az irreális zsurnalizmusnak is igen nagy a felelőssége abban, hogy milyenné tesszük a világot, amelyben élünk. Hogy adjuk-e a lovat a hazudozók, manipulátorok és csalók alá vagy nem. 

Miért állnak annyian Depp mellé?

Heard viselkedése az egyik oka annak, hogy annyian Depp mellé állnak, a bizonyítékok mellett persze. Az emberek túlnyomó többsége egészen egyszerűen Deppben látta meg az áldozatot a saját tapasztalatai alapján, míg Heardében felismerte a bántalmazó viselkedést.

Számos kommentelő írta, hogy a saját bántalmazójuk jutott eszükbe, régi traumáik jöttek fel újra. Voltak, akik arról számoltak be, hogy a saját múltjuk megértésében is segített mindaz, amit láttak, hallottak, és voltak, akiknek az általános tisztánlátásukhoz tett hozzá. Ez az a tisztánlátás, amiért fontos volt ez a per, és fontos volt az, hogy mi is láthattuk. Nemcsak Depp miatt, hanem minden bántalmazott miatt, akik talán egy kicsit úgy érezték, hogy Depp őket is képviseli és az ügyvédei érte is beszélnek.

 Képek forrása: Anna Altheide/Wikimedia Commons, MTV International/Wikimedia Commons

Reggel, még félálomban pillantottam meg a brit Vogue címlapját, melyen sötétbőrű modellek láthatók. Pontosabban nem láthatók. Persze, félálomban még nehezebb az észlelés, de amint elkezdtem olvasni a kommenteket a 24.hu cikke alatt, láttam, hogy az emberek első reakciója ugyanaz, mint az enyém: mi ez a barna háttér, ezek a fekete ruhák és ez a gyér megvilágítás? Így aztán tényleg nem látszik semmi a modellekből! Sokan még azt is megjegyezték, hogy mintha egy horrorfilmből léptek volna ki a lányok. Erre a félelmetes-groteszk-láthatatlan hatásra a smink és a túlméretezett kabátok is rájátszanak.

Először azt gondoltam, hogy szimpla trollkodással állunk szemben, a címlapszerkesztő lázadásával, akinek azt mondták, hogy szerepeljenek sötétbőrű nők a címlapon, de elege volt már a kreatív szabadságát gúzsba kötő kérésekből, ezért úgy oldotta meg a feladatot, hogy szerepeljenek is meg ne is. Aztán rájöttem, hogy ez nem lehet. Olyan nincs, hogy ne szándékos legyen ez a furcsaság, ha pedig szándékos, akkor célja is van.

Hát persze! - kaptam a fejemhez. Pont az a cél, amit már el is értek: hogy szokatlan legyen a kép, és elidőzzünk előtte, tovább, mint egy megszokott, bejáratott látvány előtt. Először is alaposan meg kell néznünk a fotót, hogy egyáltalán kivegyük az arcvonásokat, az alakokat. Ez a címlap feladatot ad, és üzenete van. Azt mondja, előfordul, hogy emberek valamely csoportját nem látjuk, nem látjuk jól - szó szerint és átvitt értelemben -, és többek között ez táplálja az előítéleteinket, a félelmeinket.

- De hát nem is látszanak - kiált fel a néző.

- Hát éppen ez az - mondja a címlapszerkesztő.

- És félelmetesek is.

- Pontosan!

Persze, sokat lehetne vitatkozni az előítéletek természetéről vagy magáról az üzenetről, de ez már más lapra tartozik. A címlap mindenesetre felveti ezeket a kérdéseket és azok továbbgondolására késztet, amivel egy címlap bőven túlteljesíti a vállalását.

De tényleg?

Nos, ha azt gondoljuk, hogy mindez belemagyarázás, és ennyi tudatosságot felesleges feltételezni egy divatlaptól, talán nem tévedünk sokat. Valószínűleg itt nem annyira az üzenetre, mint inkább pusztán a látványra fókuszáltak, ami viszont ébreszthet bizonyos asszociációkat, akár automatikusan is. Némi nyomozás után azt találtam, hogy a kép ihletforrása a polgárpukkasztó képeiről elhíresült francia divatfotós, Jean-Paul Goude egy 1981-es fotója volt, melyet a nem kevésbé provokatív beállítottságú Grace Jones jamaicai származású amerikai modellről készített. A kép címe Blue Black in Black on Brown - Kékesfekete feketében, barnán. Az eredeti koncepció tehát az ő érdeme, és egészen más az üzenete.

Ha valami, akkor ez a kép tagadhatatlanul zavarbaejtő. „Az emberek szerint felháborítóan néz ki, sőt, úgy mint egy alien. Meg akartam félemlíteni őket. Adni akartam egy pofont a szórakozásnak” - nyilatkozta a fotós a képről, mely kubista festményre emlékeztet, de felidézi a sötétbőrűekről készült korábbi, fekete-fehér portrék színvilágát is. Ugyanakkor tényleg erősen azt a benyomást kelti, hogy a képen szereplő figura nem is ember, hanem például robot. Távoli, idegen és kérlelhetetlen. Legalábbis elsőre. De ha sokáig nézed, akkor változik, és felfedi a sebezhetőségét. Úgy néz rád, mintha valami baja lenne veled, de hamarosan rájössz, hogy hajlandó megbocsátani. Egyre ismerősebbé válik. "Racially charged" - vagyis "rassztöltetű" - írja Goude-nak a Jones-ról készült fotóiról a WMagazine - aminek hasznáról és káráról hosszasan lehet vitatkozni. Mindenesetre a kép elgondolkodtató, magnetikus és magával ragadó, az ember nehezen veszi le róla a szemét. Amit pedig tükröz, az nem pusztán manír, hanem úgy tűnik, Grace Jones személyiségéből is egy darab. 

Ez az a "csomag", amihez a Vogue visszanyúl, amit felidéz, és amit kiüresít, amikor a fotó bizonyos stílusjegyeit átveszi, főleg az olyan elemekre koncentrálva, mint a bőr és a száj csillogása, és persze az ikonikus, szögletes kabát. A Vogue részéről valójában ez egy üres gesztus, nincs benne innováció, nem értelmez át, nem gondol tovább, a paradoxon viszont az, hogy "véletlenül" így is működnek az eszközök és hatásos az eredmény, a látvány, még ha nincs is benne egy szimpla divatfotón túlmutató mélység - de persze miért is lenne.

A kép forrása: vogue.co.uk, fotós: Rafael Pavarotti, styling: Edward Enninful, modellek: Akech, Anok Yai, Majesty Amare, Amar Akway, Janet Jumbo, Maty Fall, Nyagua Ruea, Abény Nhial and Akon Changkou

Nagyon vártam és nagyon akartam szeretni a titokzatos és briliáns olasz író, Elena Ferrante regényéből készült filmet, Az elveszett lányt. (Magyarul a könyv címe egyébként Nő a sötétben.) Hatalmas és igen fájó csalódás volt. Az író Nápolyi regényeit nagyon szerettem. Az első két könyvet az Hbogón láttam, nagyszerű sorozat készült belőle, a második kettőt pedig hangoskönyvként hallgattam meg.

A nápolyi regényfolyam igazi gigantikus és átfogó képet ad a 20. század Olaszországáról, azon belül is a dél-olasz viszonyokról, melyeket a nyomor mellett az előítéletek, a nehezen mozdítható hatalmi viszonyok, az erőszak, a kegyetlenség és az ideológiák is fogva tartottak. Ezen belül a narrátor-főhős személyes történetét is megismerhetjük, amelyet feltehetően a szerző saját élete ihletett. Megtudhatjuk, hogy milyen volt ebben a közegben felnőni, nővé és anyává, valamint íróvá válni, miközben az övével több ponton ellentétes sorsba, a barátnőjéébe is bepillantást nyerhetünk.

Felszínes benyomások nyaralókról

Ebben a filmben is visszaköszönnek bizonyos motívumok a nápolyi sorozatból, ám ahogyan ott a kép árnyalt, kidolgozott, és minden furcsa lépésre magyarázatot kapunk, megismerjük, átéljük a mozgatókat, a motivációkat és az ellentmondásokat, ebben a filmben minden teljesen indokolatlan, és semmire sincs magyarázat.

A sokat ígérő filmleírás így szól: Egy nő (Leda Caruso - Olivia Colman) csendes tengerparti vakációja nyugtalanító fordulatot vesz, amikor egy közeli villában megszálló fiatal anya iránti rögeszméje emlékeket ébreszt benne. Ám izgalomra számító várakozásainkból a film semmit nem vált be.

Semmiben nem merülünk egy igazán, mindennek csak a felszínét látjuk, mintha a főhőshöz hasonlóan mi is csak egy lennénk a nyaralók közül, aki néha külső szemlélőként egy-egy röpke benyomást kap a szomszédos nyugágyakat elfoglaló emberekről, és ha kedve tartja, akkor találgathatja, továbbgondolhatja, hogy mi minden is zajlik a mélyben. De mindehhez nincs elég fogódzó ahhoz, hogy érdekes legyen. Néha már majdnem baljós, néha már majdnem intim lesz egy-egy jelenet, de igazából soha nem lesz egyik sem. 

Lényegtelenségek láncolata

Tehát a filmből minden hiányzik, ami Ferrante világát, és valószínűleg ezét a könyvét is különlegessé teszi. Mintha a forgatókönyvíró (Maggie Gyllenhaal) úgy döntött volna, hogy nem úgy tömöríti a cselekményt, hogy a lényeget emeli ki, hanem pont fordítva, kizárólag a mellékes elemekre koncentrálva. Az eredmény ennek megfelelően teljesen mellékes. Kapunk egy filmet, ami sehonnan nem tart sehová, és ez rendkívül bosszantó. Annál is inkább bosszantó, mert kiváló színészeket sorakoztat fel, akik egytől egyig remekül játszanak - pontosabban játszanának, ha volna mit. 

Igénytelen képsorok

Ahogyan a könyv eseményei közül sem sikerült úgy válogatni, hogy az eredmény ütős legyen, a képkompozíciókat és a beállításokat sem sikerült úgy megalkotni, hogy azok jelentőségteliek legyenek. Ami már a legelső pillanatban feltűnt, az a csapnivaló operatőri munka - én azt gondolnám, ilyesmit nem lehet szándékosan a néző arcába tolni, de más vélemények szerint ez épphogy direkt „művészkedés". Túl sok benne a közeli, többnyire hiányzik a kompozíció, rossz a megvilágítás, végig remeg a kép, és rengetegszer egyszerűen nem látni rendesen, hogy mi történik, ez pedig szintén idegesítő. Értem, hogy ez is a nyomasztó és rejtélyes hangulatot hivatott volna erősíteni, viszont mindez inkább az érdektelenséget erősíti. A nyomasztó hangulat fokozására kívánkozna néhány, korábban már jól bevált filmes eszköz, de úgy látszik, ezekkel valamiért nem kívánt élni a színésznőből rendezővé avanzsált Maggie Gyllenhaal, akinek ez az első nagyjátékfilmje.

Hiányzik a pszichológia

A főhős fiatalkori énje rendkívül antipatikus, önző és a saját életét tekintve olyannyira kevéssé tudatos nő, hogy nehéz elképzelni róla, hogy amúgy egyetemi professzor és sztárolt műfordító. Persze, önmagában az, hogy valaki antipatikus, még nem lenne baj, de így kontextus nélkül csak simán idegesítő, és minden egyéb tanulság nélkül való. Ahogyan azt is nehéz elképzelni, hogy abból a nőből idősebb korára ez a nő lesz. Persze, a nápolyi regényekből tudhatjuk, hogy miféle ellentmondások és harcok formálták olyanná a főhőst, amilyen, és azt is, hogy ez miféle durva dolgokat implikál későbbi életében, itt viszont mindössze egyetlen hevenyészett utalás történik arra is, hogy milyen gyermekkora volt.

Pedig épp az ilyesmit lenne érdemes jobban kibontani ahhoz, hogy bármi értelme is legyen egy hasonló pszichológiai drámának, egyáltalán, értelme legyen a pszichológiai jelzőnek. Ebben a filmben nem egy lány veszett el, hanem minden, amitől egy történetnek értelme lesz.

U.I.: Épp csak elkezdtem hallgatni a könyvet, de máris le tudok szűrni néhány következtetést arra nézve, hogy miben más a regény, mint a film. A legfontosabb különbség, hogy a könyv magával ragadó.

Vannak előzményei és motivációi mindannak, amit a főhős tesz, és bár Leda néha elmondja, nem tudja, miért tett meg egy adott dolgot, az olvasó közben tudja és érti, hogy mi motiválta a mélyben. Megfigyelőként is sokkal árnyaltabb képet kapunk a másik nyaraló családról, mint a filmben.

Hangsúlyos szerep jut benne annak, hogy ahogyan Leda, úgy a szomszédos család is nápolyi, és ez az, amiért elsősorban feltámadnak az emlékek. A család az elbeszélőt a saját gyerekkorára, saját gyerekkori családjára emlékezteti, így nemcsak, sőt, nem is elsősorban a saját anyaságának emlékei törnek rá, hanem a saját anyjával kapcsolatosak is.

A könyv nem elsősorban arról szól, hogy bűntudata van amiatt, milyen rossz anya volt, ennél sokkal komplexebb és tágabb a fókusza: körüljárja, hogy hogyan formálja az anya a gyermekét, a gyermekek hogyan formálják az anyjukat, és a környezet hogyan formál mindenkit.

A nápolyi szál azért is fontos, mert maga a regény is hordoz valamit abból a "sötétségből", ami Nápolyt történelmileg jellemzi. Vagyis nemcsak egy élettörténet, egy sors sötét oldala tárul fel itt, hanem az adott kulturális környezeté is, ami egyben magyarázza és kontextusba helyezi az előbbit is. Valamint azért is fontos, mert arra utal, hogy az ember bárhová is menjen, bármikor szembetalálkozhat a múltjával.

A regény ezzel a nyomasztó sötétséggel borítja be olvasót, mintha azt akarná bemutatni: bizonyos helyzetekben, környezetekben az embert elkerülhetetlenül magával ragadják az alantas energiák, és az a feladata, hogy kezdjen ezzel valamit - így nyer értelmet az eredeti cím, A sötét lány (egészen pontosan lánygyermek), melyet a magyar cím is tükröz. Az embernek elkerülhetetlenül kezdenie kell valamit a saját sötét oldalával, nyilvánuljon az meg erőszak, gyűlölet, depresszió, nihilizmus, indokolatlannak tűnő destruktív késztetések, stb. formájában.

Fontos témát szolgáltatnak a hatalomgyakorlás és manipuláció különféle, burkolt és nyílt eszközei, melyek szerepet kaphatnak a szülők és gyerekek közötti, a felnőttek közötti, illetve egy ember és egy csoport közötti kapcsolatban, minden irányban. 

Időről-időre érdekes adalékot szolgáltatnak a nyelvre és a dialektusra, a különböző hangsúlyokra és a beszédre, a beszédmódokra történő utalások.

Nekem csalódás volt a Ne nézz fel! című, magát szatírának valló alkotás, mely tükröt próbál tartani elénk arról, hogy milyen mély információs, értékrendi, valóságérzékelési és környezeti válságban is élünk. A téma súlyos, a megvalósítás azonban súlytalan.

Ez a film nemcsak a története és a karakterei miatt frusztráló, hanem azért is, mert ennyire szerencsétlenül nyúl egy valóban fontos témához, és ezzel épphogy nem kiemeli, hanem tovább takarja azt a kérdéskört, hogy miért is, hogyan is képes az ember életveszélyesen elszakadni a realitások talajától, és hogy mit is kezdjünk ezzel az egésszel.

Akik a dolgokat kisiklatják

A film első, kiváló három perce után igazán ütős műsorra számítottam, ehelyett úgy érezhettem, mintha behúzott kézifékkel csikorognánk az autópályán, miközben teljes erőből nyomjuk a gázt. Persze, ilyen az a világ, amely körülvesz minket: ahol általános a mellébeszélés, a melléfigyelés, végső soron a „melléje élés", ahogy Márai mondaná. Ahol nem tudjuk a helyén kezelni a dolgokat, és nem tudjuk eldönteni, mi fontos és mi nem. (A film egyébként ugyanebbe a hibába esik.)

Ahogy a csillagász-főhősök, úgy mi is arra számítunk, hogy az üstökös felfedezésétől kezdve következik egy forgatókönyv, mely a logikus válaszok keretein belül lehetséges néhány lépésből áll. Azonban nem ez következik, hanem a folyamat elakad az ostobaság és az érdekek sűrűre szőtt hálójában. Ez lehetne akár érdekes, tanulságos, groteszk vagy ne adj‘ Isten vicces is, azonban ezek közül egyik sem, pusztán végtelenül frusztráló és dühítő.

A filmnek akár az erényei közé is sorolhatnánk ezt az erős érzelmi hatást, de az azért kérdés, hogy ez így mire jó. A hétköznapokban is jól látjuk, hogy mire jó a frusztrálás: nő az egymás vagy a világ iránit gyűlölet, az emberek pedig egyre hangosabban ordítanak azokkal, akik szerintük képtelen megérteni az igazságot, jól érteni a helyzetet.

Még jobban fogod utálni a szomszédot

A film éppen ezeket az érzéseket ébreszti fel. Átélhetjük mindazt a frusztrációt, amit azok a szakemberek tudósok, stb. élnek át, akik valamiféle veszélyre figyelmeztetnek, de senki nem hallgat rájuk, gúnyt űz belőlük, nevet rajtuk, nekik támad. Újraélhetjük a frusztrációt, amit akkor érzünk, amikor vitatkozunk valakivel, akiről úgy gondoljuk, nem látja a valóságot.

Ehhez képest a film nem ad, nem mond semmi újat vagy mást. Nem emel el, nem mutat meg más látószögből semmit, nem világítja meg igazán az abszurditást, de még csak nem is nevettet. Én legalábbis egyetlen erőltetett „poénon" sem tudtam nevetni. Szatírának nem elég abszurd, elég bátor és elég ironikus, vígjátéknak nem humoros, drámának meg nem elég jól felépített, átgondolt és részletes. A karakterek néha teljesen esetlegesen viselkednek, és olyasmiket csinálnak, ami sehogyan sem következne az alkatukból, az előzményekből.

Miután a forgatókönyv ennyire felszínes és kidolgozatlan, nehéz azonosulni akár a főhősökkel, akár a problémával, ugyanakkor a kellő távolságot sem teremti meg, amitől működne a tükörhatás, ami bármilyen reflexiót lehetővé tenne, így persze nem jöhet létre a szembenézés sem önmagunkkal. Csak az előítéleteink erősödnek „a hülyékkel" szemben. Már a film kapcsán is gyakran találkozni olyan kommenttel, hogy ezt a filmet azok nem fogják megnézni/érteni, akiknek a leginkább kellene. Tehát megint mi vagyunk az okosok, a „többiek" meg az ostobák.

Végül mindenki veszít

A történet annak a konteós logikának a mentén szervezi a jó és a gonosz harcát, hogy vannak, akik szeretnék, ha kiderülne az igazság, és vannak, akik meg nem. A konklúzió az, hogy a helyzet teljesen reménytelen, felesleges is világmegváltással próbálkozni, inkább maradjunk otthon és szeressük a családunkat - műveljük kertjeinket.

Adott a két csillagász-karakter, akik két, különböző stratégiát és viszonyulást jelenítenek meg ugyanahhoz a káros rendszerhez, illetve rendszerszintű probléma-halomhoz, amelyet egyaránt alakít a politika, a profitéhes gigacégek, a dezinformáló média, valamint a rázuduló információkat feldolgozni képtelen polgár. Az egyik karakter nyíltan konfrontálódik, aminek nyílt megszégyenítés, kigúnyolás illetve kirekesztés és perifériára szorulás az eredménye.

A másik megpróbál beépülni, alkalmazkodni, hogy belülről formálja a rendszert és gyakoroljon hatást rá, és ő ugyan nem szégyenül meg olyan radikálisan, de neki is egyszercsak azzal kell szembesülnie, hogy nem működik a stratégiája. Hogy ő kevés ehhez. Az ember tehát akárhogy is próbálkozik, csak vesztes lehet, akit bedarál a rendszer. Tényleg nincs más választás, minthogy ebbe beletörődjünk, hátradőljünk, és nézzük az apokalipszist?

Átlag médiafogyasztóként minden bizonnyal nem sokat tudnánk arról, mi minden történt a múlt héten véget ért Miss Universe szépségversenyen, (ahogyan a párhuzamosan zajló Miss World-ről sem érkezik hírdömping), ha nem merül fel némi anomália a magyar versenyző ruhája körül. Történt ugyanis, hogy Jázmin Viktória nem a neki személyre szabottan tervezett nemzeti jelmezben vonult fel, hanem egy egyszerű Zara-ruhában, amelyről az embernek az első dolog, ami eszébe jut, hogy biztosan így kell-e felvenni.

Mindehhez annyit érdemes tudni, hogy a Miss Universe három fordulójában egyet a fürdőruháknak, egyet az estélyiknek, és egyet a nemzeti kosztümöknek szentelnek, ahol a versenyzők a ruháikon keresztül felhívhatják a figyelmet nemcsak arra, hogy hogyan mozognak fura szettekben a kamerák előtt, hanem ízelítőt adhatnak nemzetük kultúrájából is, illetve abból, hogy az országot milyen kérdések foglalkoztatják aktuálisan. Így tett idén például az argentin versenyző, aki a gleccserolvadást jelenítette meg

a bolíviai, aki az erdőtüzekre hívta fel a figyelmet

a cseh, aki a nők jogait tűzte pajzsára

vagy az ír lány, aki nővérként a nővérek igazságos bérezéséért harcol.

Voltak ennél radikálisabb kiállások is, mint a salvadori Alejandra Gavidiáé, aki az országban a nőket érintő gyilkosságokra igyekezett felhívni a figyelmet. Mint írta, a ruhája azelőtt a 71 nő előtt tiszteleg, akit idén öltek meg, a kezeket pedig maguknak az áldozatoknak a rokonai festették a ruhájára.

Mint a fentiekből is látszik, ez a forduló tulajdonképpen egy jelmezverseny, amelyben van, aki inkább a visszafogott és/vagy elegáns megoldásokra törekszik, már amennyire ez lehetséges, mint a brit virgin-szigeteki lány, akinek ruhája krókuszból készült,

vagy a kínai versenyző,

az orosz,

a török,

vagy a koszovói lány, aki egy tradicionális esküvői ruha modernizált változatát vette fel.

De többnyire azért az everything goes, vagyis mindent bele elve érvényesült, melyből számos giccses alkotás született. Ezeket itt tekintheti meg, aki kedvet kapott hozzá. A magyar lány az 55. percnél érkezik, és hát tényleg elég furán, bár tegyük hozzá, üdítően is mutat a giccsparádé közepette.

Nem az ő ruhája volt azonban az egyetlen, amely nagy port kavart. A japánok például azon akadtak ki, hogy Yuri Watanabe kimonóján a jobb oldali hajtás került felülre - a hagyomány szerint ily módon a halottakat szokták öltöztetni. Ugyanakkor annak sem örült túlzottan a közönsége, hogy nem japán, hanem izraeli tervező tervezte a ruháját, egy bizonyos Aviad Arik Herman. A kifogások viszont még ezzel sem értek véget, az övjén viselt krizantém ugyanis a királyi család exkluzív jelképe, és a tetoválást sem nézik túl jó szemmel Japánban, ugyanis sokáig a tetoválás a büntetéssel volt egyenértékű. Manapság elsősorban a jakuzát, a japán maffiát asszociálják vele, és bizonyos nyilvános helyeken, például fürdőkben tilos is a tetkóvillantás, plusz még manapság is előfordul, hogy a rács mögött végzi egy-egy tetoválóművész. (A lány mellkasára egyébként azt írták, hogy Japán.)

A legjobb jelmez a nigériai lett, melyet mit ad Isten, egy fülöp-szigeteki tervező, Kennedy Jhon Gasper tervezett, és amely egy hagyományos szertartásöltözéket dolgoz fel. A legfurább jelmez címét szerintem a panamai leányzó érdemelné, aki a 2002-es panamai győztes, Justine Pasek Patiño fényképét viselte a hátán egyéb furcsaságok mellett.

De persze az előző években is akadtak megosztó jelmezek, melyekből a philstarlife.com készített egy kis gyűjtést. Eszerint 2019-ben a jamaicai Iana Tickle Garcia azzal hívta fel magára a kritikusok figyelmét, hogy ékköves, karneváli stílusú ruhája a Rose Hall ültetvény "fehér boszorkányáról", a hírhedt rabszolgatulajdonosról, Annie Palmerről emlékezett meg, ami egyes jamaicai hangok szerint érzéketlen és oda nem illő választás volt.

2018-ban a szingapúri Zahra Khanum érezte úgy, hogy a világbéke üzenetét a legjobban egy Donald Trump - Kim Dzsongun kézfogást ábrázoló nyomat hordozza, utalva arra, hogy abban az évben épp hazájában rendezték meg a csúcstalálkozót.

2014-ben a Costa Rica-i Karina Ramos kényszerült jelmezt cserélni a 2015-ös verseny előtt, miután nem hagyták jóvá a nemzeti címert is tartalmazó ruhát - Costa Ricán ugyanis csak hivatalos célokra használható a címer, melyek közé ezek szerint egy szépségverseny nem tartozik. Ugyanebben az évben a dominikai Kimberly Castillo próbálta meg az ország védőszentjét, Szűz Máriát becsempészni a ruháján a versenyre, de többek szerint a vallási szimbólumok nem jelmezre valók.

A 2007-es, Mexikóban rendezett verseny előtt a helyi induló, Maria Ojeda kényszerült lecserélni a ruháját, mely a Cristero-háború jeleneteit idézte (meglehetősen explicit formában, akasztásokkal), mely a kormány 1917-es, egyházellenes törvényei miatt robbant ki.

(A kép illusztráció, forrása: lorilynnoliver/pixabay.com)

Mindezek után biztosan mindenki nagyon kíváncsi már arra, hogy vajon mit viselt volna eredetileg Jázmin Viktória. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt is megtudhatjuk, ugyanis épp néhány órája jelent meg a blikk.hu-n egy interjú a tervező Alexander Richárddal, aki meg is mutatta a lapnak a ruha tervét, és részletesen mesélt arról is, végül miért nem jutott ki a kosztüm. Nagy kő eshet le a szívünkről, mert szerencsére nem az elvetemült giccsparádés vonalat választotta az alkotó, hanem a szolidabb-elegánsabb irányt, ami így a kép alapján egészen jól mutatott volna. "Azt találtuk ki, hogy mire a legbüszkébb Magyarország? A forrásvizeire, így egy forrásvíz ihlette arany ruhát készítettünk a Jázminnak" – mondta el a ruháról, hozzátéve, hogy direkt nem terveztek jelmezes ruhát, "mert ugye, ebben a körben a legtöbb ruha egy farsangi jelmezhez hasonlít, de ezt mi nem akartuk. Az én ruhámban több gondolatiság van, mint jelmez."

Egy negyvenes, walesi pultosnő elhatározza, hogy a nyugdíjalapjából beruház egy versenylóba. Ha ezt a történetet nem az élet írja, akkor valaki másnak kellett volna megtennie.

A legtöbb karácsonyi film tulajdonképpen nem több, mint dekoráció: hangulatos, jól mutat a feldíszített szobában, mehet nyugodtan a háttérben társasozás vagy sütögetés közben, ha néhány percig nem nézzük, akkor sem maradunk le semmiről. A 2020-as, Toni Collette főszereplésével készült Álmaink lova viszont nem attól ünnepi, hogy sok benne a fenyő és az égősor, mert ilyesmit egyáltalán nem látunk. Sokkal inkább a szellemiségétől és az üzenetétől.

Az év végi ünnepek során az embert könnyen megkísértheti a számadás és az új tervek kovácsolásának gondolata. Ennél kevés alkalmasabb időszak kínálkozik kollektíven, hogy egy kicsit górcső alá vegyük, mi minden történt velünk az elmúlt évben, és mit szeretnénk elérni a következőben. Ehhez ad egy kis lelki muníciót a film, mely egy blackwoodi (ezen belül Cefn Fforest-i) pultos, Jan Vokes történetét mutatja be, aki 2000-ben, nulla versenylovas tapasztalattal, egy kocsmai beszélgetés hatására úgy döntött, új célt talál az életének, miután kirepültek a gyerekek, és kitenyészt egy versenylovat. Az ambíciózus tervhez sikerül meggyőznie a szomszédságot, megalapítják az Álomegyletet (Dream Alliance), ami egyben a ló neve is lesz - a többi pedig már történelem.

A film a terv megvalósulását járja körül nagy hűséggel az eredeti történethez, sok-sok humorral, nem kevés izgalommal, pozitív és negatív megküzdési stratégiák hatásos szembeállításával, és az összetartás - és befogadás - erejének bemutatásával. Látatlanban azt hittem, hogy az Álmaink lova a szokásos, megható állatos családi film lesz. Ezt a filmet azonban, bár valóban megható, én nem találtam szokványosnak, és szinte érthetetlen, hogy miért nem. Miközben sok ismerős elemet használ, mégis eredeti, jól eltalált és megmozgató. A figurák egyszerre tipikusak, mégis különlegesek, és olykor meglepetésekkel szolgálnak.

Az alkotás sikeresen ragadja meg azt, hogy többek között mitől olyan varázslatos ez a történet: attól, ahogyan a rendkívüli és a már-már csodaszámba menő jelenségek utat találnak maguknak a hétköznapokban.

"Eleinte nem igazán láttam benne a történetet, de ha az ember leül és belegondol, végülis ez tényleg egyfajta tündérmese" - mondta Jan a BBC-nek.

A film alapját a 2015-ös, Dark Horse című dokumentumfilm adja, rendezője pedig a Doctor Who-ból és a Fekete tükörből ismert Euros Lyn.

Dream Alliance 2012-ben visszavonult a versenyzéstől, és azóta egy somerseti farmon él.

Jan Vokes, bár versenylovas tapasztalatai nem voltak korábban, versenygalambokat és agarakat már tenyésztett.

Üdítően korrektül összerakott, kiegyensúlyozott film lett a Megbocsáthatatlan című alkotás, mely e sorok írásának idején a Netflix magyar top tízes listáját vezeti. Tetszett benne, hogy emészthető, nem giccses, nem művészkedik és nem drámázik erőltetetten, de nem is csak az akcióra megy. Hogy nyersen realista, de mégsem túl nyersen, nem apellál szélsőséges érzelmekre, nem esik túlzásokba, de azért meg lehet rajta hatódni. Jó a ritmusa, jó ütemben történnek az események, nem vontatott, nem túlpörgött, és jókor, organikusan érkeznek a váratlan fordulatok is, melyeken alaposan meglepődünk, de közben nem érezzük hiteltelennek és légbőlkapottnak őket.

Tetszett a társadalmilag felelős témaválasztás is: annyi mindenre próbálják manapság érzékenyíteni az embert hol erőszakkal, hol alibiből, hol propagandából, többnyire teljesen feleslegesen és hatástalanul, és ebben olykor maga a Netflix is élen jár. Ez a film azonban végre egy valóban fontos témát ragad meg, és valóban elgondolkodtat nemcsak a börtönről és az elítéltségről, hanem általában a nehéz élethelyzetekről. De ami még fontosabb, hogy együttérzést kelt, és közben nem azt érezzük, hogy nagyon a szánkba akarna rágni valamiféle tanulságot.

A film iránti érdeklődés talán egyaránt köszönhető annak, hogy sokan kíváncsiak Sandra Bullockra újra drámai szerepben - vagy egyáltalán bármilyen szerepben a 2018-as Madarak a dobozban után -, és a hiánypótló témaválasztásnak. Az amerikai filmekben gyakran látni azt, hogy milyen könnyen elsül egy-egy fegyver. Rengeteg film szól arról, hogy hogyan ölik meg egymást az emberek, azzal azonban már ritkán szembesítenek, hogy mik is egy ilyen tettnek a valódi következményei.

A film egy kicsit elkezd pakolni a mérlegnek ebbe a serpenyőjébe is, ellensúlyul az ámokfutókról szóló filmekhez. Bár az igaz, hogy itt nem egészen ámokfutóról van szó, hanem tulajdonképpen egy balesetről, amelynek a következményeit a főhősnek még azután is viselnie kell, hogy letöltötte a büntetést. De vajon meddig? Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, örökre. Aztán meg úgy tűnik, hogy talán mégsem örökre, és ez a hullámzás adja többek között a film ritmusát.

A főhős, Ruth Slater pszichológiai ábrázolása plasztikus, látjuk azt, hogy mennyire idegen neki a külvilág, mennyire zavaró a nyüzsgés, mennyire hangosak és ijesztőek a zajok, és mennyire működik a börtönből hozott rutin, hogy az erőszak az első válasz az atrocitásokra - szembesülünk a traumatizáltság jeleivel. Aztán a film során végigkísérhetjük a nagyon-nagyon lassú oldódás folyamatát, ahogy megszokja a hétköznapokat, egyre inkább visszatér az arcára a mimika, és visszatérnek a szociális készségei is.

Nyomon követhetjük, ahogy a világtól való elzártságból megérkezik a világban való jelenléthez. A színészi játék minimalizmusa nekem tetszett, és az is, ahogyan bizonyos alkati adottságok is beépültek a szerepbe, például a karakter agresszív és alpári jegyei közé a törékenység és a finomság.

A filmmel kapcsolatban szokás azt is kiemelni, hogy a színésznőt drámai szerepben láthatjuk, de nem ez az első ilyen alakítása, hiszen komolyabb hangvételű szerepet kapott a 2005-ös Ütközések a 2007-es Megérzés vagy a 2009-es A szív bajnokai című drámában is, melyért megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscart és hasonló kategóriában a Golden Globe-díjat is. Emellett 2013-ban a Gravitáció, 2018-ban pedig a Madarak a dobozban című thrillerben játszott.

A Megbocsáthatatlan a 2009-es Unforgiven című brit minisorozat alapján készült, rendezője az a Nora Fingscheidt, akinek nevéhez fűződik a 2019-es, szintén nagyon dicsért Kontroll nélkül, mely egy nehezen kezelhető kislányról szól. Úgy tűnik, Fingscheidtra érdemes lesz a továbbiakban is odafigyelni. Forgatókönyvírói Az éhezők viadalából ismert Peter Craig, az Álmatlanságban részt vevő Hillary Seitz és a többek között a Holtodiglanban rendezőasszisztensként dolgozó Courtenay Miles voltak.

Miután annyi jót írtak róla, és mint láttam, több díjat is elnyert, megnéztem a Jane Campion (Zongoralecke) által rendezett, Thomas Savage azonos című, 1967-es könyvéből készült, A kutya karmai közt című filmet. Nem volt jó.

A bunkó, akit senki nem tud kezelni

A bunkóság köztünk él és nap mint nap okoz kisebb-nagyobb bosszúságokat. A helyzet viszont összességében ritkán eszkalálódik. Kivéve, ha az illető családtag, mert akkor a helyzet krónikussá válhat, és a fizikai-lelki közelség zavarhatja a tisztánlátást. Azonban lehet egy titkos fegyverünk: lelkére beszélhetünk az illetőnek, vagy egyáltalán, elmondhatjuk neki, hogy mit érzünk, vagy megkérdezhetjük, hogy végülis miért csinálja, amit csinál.

Na, ez az, ami a Kutya karmai közt című filmben valahogy senkinek sem jut eszébe. Hogy megálljon egy pillanatra, odaforduljon a másikhoz, és megkérdezze, hogy neked tulajdonképpen mi a bajod. Persze, a helyzet nem mindig ennyire egyszerű. Van, akinek nem lehet beszélni a fejével, aki nem változik, akinél csak olaj a tűzre a jószándék. Van, amikor nem jöhet szóba a megbeszélés. Ilyenkor kerülhetnek elő a kerülőutak, illetve ilyen-olyan ötletek a találkozások kibekkelésére.

Pedig nem is olyan gonosz

Gondolhatnánk, hogy a film főhőse, Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) is egy ilyen rémes ember, öccse, George Burbank pedig már ezerszer megpróbált egy hullámhosszra kerülni vele, mindig sikertelenül, ezért feladta, tehetetlenségében befordult, passzív-agresszívvá vált, és már nem is válaszol, ha kérdezik, meg amúgyis csak félórás hatásszünetekkel tudja megfogalmazni nem túl lényeges és nem túl érdekes mondandóját.

Csakhogy ez a főhős egyáltalán nem tűnik olyannak, akivel nem lehet beszélni. (Oké, néhány jelenet épp erről akarja meggyőzni a nézőt, de a karakter egészéből ez nem adódik. Ahogy megérzi a felé irányuló figyelmet és egy mélyebb kapcsolat lehetőségét, szinte azonnal megnyílik.) Szó sincs itt a klasszikus westernek főgonoszáról, aki lelő bárkit, aki csúnyán néz rá, aki annyira megátalkodott, hogy gyűlöletünk csak egyre nő iránta. Itt senki sem igazán gonosz, és senki sem igazán jó, de mindenki egy kicsit gonosz és egy kicsit jó is. Mondhatnánk, hogy ez realizmus, de ahhoz meg túl légből kapott és kidolgozatlan. Végül az egész egy nagy érzelmi massza lesz, senkivel nem tudunk azonosulni vagy együttérezni, és teljességgel hiányzik belőle az a feszültség, amit egy westerntől vagy akár még egy neowesterntől is elvárunk.

De végülis kit érdekel

Ez már rég nem a vad vadnyugat világa. 1925-öt írunk, ezek már a konszolidáció és a boldog békeidők évei, az emberek tudnak írni, fogkefét használnak, teniszeznek és választékosan beszélnek. Phil személyében egy olyan figurát látunk, aki elsőre ugyan nem lopja be magát a szívünkbe, azonban hamar kiderül, hogy zord külseje érző szívet takar, és valójában csak egy érzékeny és magányos ember, aki nem meri, nem akarja felvállalni valódi énjét, ezért páncélt növeszt maga köré.

Kérdezhetnénk, hogyha a néző számára ez ennyire világos, a környezetében miért nem látja senki. Valószínűleg azért, mert igazából senkit nem érdekel, és igazából senki sem tud egy kicsit is odafigyelni a másikra, mindenki a saját játszmáit tolja. Senki nem akar szembesülni a valósággal, és mindenki hárít. Pedig Phil mindössze arra vár, hogy valaki megkérdezze tőle, mi a baja, hogy végre kiönthesse a lelkét. Egy meg nem értett lélek az érzéketlen világban, ahol mindenki elbeszél, elnéz, elgondolkodik a másik mellett. Persze, ez nem menti a főhős minősíthetetlen viselkedését, de mégiscsak lényeges dinamika.

Ki itt a bántalmazó?

A film alapszituációja szerint ő egy abuzív karakter lenne, aki mindenkit sakkban tart. Ez a kép róla azonban hamar szertefoszlik, amikor kiderül, hogy nem is olyan keménylegény. Ragaszkodik az öccséhez, a maga módján még szereti és tiszteli is, és amikor várjuk, hogy ádázul megtoroljon valamit, balhét robbantson ki, ahogy az ilyen karakterek szokták, nem csinál semmit, csak előveszi a gitárját. Egészen békés ember minden hőzöngése meg bunkósága ellenére, aki még mások utálásánál is jobban szeret gitározni. Hamar elveszik ez a feeling, hogy tőle félni kellene.

Közben viszont rájövünk, hogy itt más is bántalmaz. Például George, aki semmibe veszi Philt és megalázza a vendégek előtt a feleségét, Rose-t, aki viszont mártíromságával manipulálja a fiát, Petert, aki meg egy látens pszichopata, és épp Phil ellentéte: nála az érző külső valójában zord szívet takar. Egy kicsit mindenki agresszor, ahogy egy kicsit mindenki áldozat is, és valójában semmi sem az, aminek látszik, lassan minden a saját ellentétébe fordul.

Lehetne izgalmas is

Ez izgalmasan hangzik, de sajnos izgalmasabban hangzik leírva, mint a filmben. Az érdekes ötletet nem sikerült megfelelően megalapozni és tálalni. A film a sok elhallgatással, kidolgozatlansággal, vontatottsággal nem felkelti az érdeklődésünket, hanem inkább lelohasztja azt. Így annyira nem leszünk elkötelezettek a cselekmény irányába, nem kezd el érdekelni, hogy mi is van. Egyetlen felfedezés, egyetlen ráébredés sem hoz aha-élményt vagy katarzist, minden elsikkad ebben a kínosan lassan hömpölygő masszában. Amit ki kellene bontani, azt nem bontja ki, amit meg nem kellene ragozni, ott szinte perceket időz a kamera.

Mintha a westernműfajból mindössze annyi maradt volna meg az alkotóknak, hogy ezek az olyan filmek, amikben keveset beszélnek, hosszúakat néznek, mindenki diszfunkcionális, és képtelenek normálisan kezelni a legegyszerűbb problémákat is. Ahhoz, hogy ez a lassúság működjön, hogy feszültséget teremtsen, azért ennél több kellene. Például az, hogy az idő 70%-a ne felesleges üresjáratokból álljon, egy-egy jelenet pedig vezessen valahová. De itt igazából semminek nincs jelentősége.

U.I: Ahogy utánaolvastam, úgy látom, hogy az inspirációt adó könyv sokkal jobb és kidolgozottabb, feszültebb, sokkal egyértelműbbek az erőviszonyok és motiváltabbak az események benne, a filmből viszont olyan lényeges események maradtak ki, amelyek fontosak lettek volna a végkifejlet megértéséhez, az egész átéléséhez.

(A könyvben és a filmben is fontos motívum a kasztráció.)

 A kép illusztráció, forrása: Snuffleupagus/pixabay.com 

A Netflix kicsit megtrollkodta a karácsonyi kínálatot, vagyis azokra is gondolt, akik a mézes-szirupos szezonális filmek émelyítő hatását egy kis sós-kesernyés ízvilággal öblítenék le. De azért ne horrorra számítsunk.

Skandinávia és a karácsonyvárás igazán összeillő párosnak tűnik, bár ezúttal nem a hygge és az otthon meghitt melege kerül a főszerepbe, hanem mindaz, ami ezeken kívül van: a tomboló hideg, a sötét és a szörnyek. A gonosz törpék című dán minisorozat, melyet Roni Ezra rendezett és Stefan Jaworski írt, valójában egy hosszabb filmnek felel meg (összesen kb. 150 perc), és Dániába repíti a nézőket, szép tájakkal (Koppenhága környékén forgatták), kellemes zenével, viszont sajnos összecsapott történettel, reális imdb-s 5,5 ponttal - mindazonáltal elgondolkodtató üzenettel.

Kötelező közhelyek

Felsorakoznak a kötelező közhelyek, amelyek többsége ismerős már máshonnan is. Vegyünk egy világtól elzárt, kietlen nyaralóhelyet, adjunk hozzá egy patetikus körülmények között felajánlott és brutálisan szétmarcangolt állatáldozatot, fűszerezzük meg némi családi konfliktussal és kocsiban veszekedéssel, zárkózott, barátságtalan helyiekkel, és tegyük az egészet teljessé a helyi Trollokkal. A hab a tortán pedig egy zárvány a zárványban: egy elektromos kerítéssel elzárt terület, mint a Jurassic Parkban. Annyira a panelek uralják a filmet, hogy aki igazi izgalomra vágyik, félni szeretne, rejtélyt bogozni, annak lesznek nehézségei. Annyira viszont mégsem rossz, hogy ne akarjuk végignézni.

Ami nekem különösen hiányzott a filmből: a titok és a megfejtés. A rejtély tálalása nem igazán körültekintő, nem igazán izgalmas, hiába rejtélyeskednek a helyiek, szinte mindent már azelőtt tudunk, mielőtt megtörténne. Még csak azt sem mondhatom, hogy megjósolható a történet, mert nincs mit megjósolni. Na jó, a végkimenetel tartogat némi találgatnivalót, és némi rejtély azért marad, de az meg jobb lenne, ha inkább kiderülne.

A kényesen őrzött ökológiai egyensúly - valójában már rég nem is egyensúly

A film középpontjában az ökológiai szempont áll, ahol a történet kapcsolódik a nissék és elfek folklórjához, hiszen ezek a lények eredeti formájukban a természeti törvények megtestesítői is voltak. Emellett fontos szerepet kap az áldozathozatal: az embernek vissza kell adni valamit a „természetnek“, jelesül a természet pusztító oldalának ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon. Az áldozat szükségessége egyébként a legtöbb vallásban és mitológiában tetten érhető.

Igen ám, de hiába hangoztatják az ellenkezőjét, ezen a szigeten a valódi egyensúly már csalhatatlanul megbomlott, és ennek a bomlásnak a jele éppen maga a kerítés, a karantén. Ám azt sajnos nem árulják el, hogy mi okozta ezt az egész fura helyzetet. Csak megpendítik, mi pedig sejthetjük, hogy valami környezetkárosításról van szó, némi mitológiai kutakodással esetleg kiderülhet, hogy miről. Találgatni találgathatunk, de azért érdekes lett volna, ha ezek után ki is derül, hogy konkrétan mi történt. Volt-e mindez valaha másképp, volt-e olyan, hogy a törpék például nem voltak gonoszak. Érdekes lenne az emberek és törpék közti konfliktusnak a kibontása és valamiféle megoldása, amit jobb ötlet híján egyszerűen megspórolnak, a szőnyeg alá söpörnek, rács mögé dugnak.

Nade egy szó mint száz, hogy ez az egyensúly mennyire nem egyensúly és mennyire nem fenntartható, arra az Idegen, a külső erő vagyis a főhős érkezése világít rá, aki katalizálja a folyamatokat. A helyiek egyetlen törekvése, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, de ez már lehetetlennek bizonyul. A változás elkezdődött, és valójában onnan kezdődhetne egy érdekes történet, ahol a film véget ér. Vagy akkor lehetne érdekes a történet, ha nem sikerülne elérni, hogy visszarendeződjön a status quo, miután felbolydult a rendszer. Vagy ha nem lenne kerítés.

Mindebben persze megláthatjuk civilizációnk tükrét, túlélési stratégiáját, az elzárás mint megoldási kísérlet évezredes kérdéseit és ellentmondásait. És kiolvashatjuk az üzenetet, melyet a járványhelyzet is hangsúlyoz, csakhogy kicsit kapcsolódjunk az aktualitásokhoz is: Ne akarjunk visszatérni ahhoz, amit „normálisnak“ tartottunk, mert az valójában nem normális.

U.I: A film eredeti címe Nisser, ami angolul Elves lett, pedig a nissek és az elfek két különböző lénycsoportot képviselnek. A nisse (ez a dán elnevezés) a skandináv folklór leginkább a téli napfordulóhoz és a karácsonyi időszakhoz köthető lénye, aki egyébként a tanyasi gazdaságok védelmezője. Karácsonykor zabkását kell neki kikészíteni, ha az ember azt akarja, hogy rendben legyenek a dolgok. Kinézete szerint hosszú fehér szakállú törpe, aki általában szürke, piros vagy más élénk színű sapkát visel.

A hagyomány szerint a nisse valamelyik tanyaépületben lakik, és onnan felügyeli a folyamatokat. Ha jól bánnak vele, megvédi a családot és az állatokat a gonosztól és a szerencsétlenségtől, és segíti a házi-, mezőgazdasági munkákat is. Ha azonban megsértik őt a tisztelet hiányával vagy azzal, hogy rosszul bánnak az állatokkal, akkor borsot tör az emberek orra alá: tárgyakat lop, sőt, az állatokban is kárt tehet vagy megölheti őket.

Az elfekre ugyanakkor leginkább tündérként tekintenek, akik szintén lehetnek jók vagy rosszak. Az óizlandi prózai Eddában azonban találunk egy érdekes adalékot. Itt esik szó a dökkálfar-okról, vagyis sötét elfekről, akik eredetileg a föld alatt laknak. A filmben valószínűleg inkább ezt a képet vették alapul, nem pedig a nisseket, és így kaphatunk némi kulcsot ahhoz is, hogy mi volt az a bizonyos "őstörés", ami először megborította a természet egyensúlyát.

Képek forrása: 

LV11/pixabay.com

Ktp72/commons.wikimedia.org/wiki/File:Ofring,_Bork_vikingehavn.jpg

https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.en

Netflix/Youtube.com

Alexas_Fotos/Pixabay.com