Nagyon vártam és nagyon akartam szeretni a titokzatos és briliáns olasz író, Elena Ferrante regényéből készült filmet, Az elveszett lányt. (Magyarul a könyv címe egyébként Nő a sötétben.) Hatalmas és igen fájó csalódás volt. Az író Nápolyi regényeit nagyon szerettem. Az első két könyvet az Hbogón láttam, nagyszerű sorozat készült belőle, a második kettőt pedig hangoskönyvként hallgattam meg.

A nápolyi regényfolyam igazi gigantikus és átfogó képet ad a 20. század Olaszországáról, azon belül is a dél-olasz viszonyokról, melyeket a nyomor mellett az előítéletek, a nehezen mozdítható hatalmi viszonyok, az erőszak, a kegyetlenség és az ideológiák is fogva tartottak. Ezen belül a narrátor-főhős személyes történetét is megismerhetjük, amelyet feltehetően a szerző saját élete ihletett. Megtudhatjuk, hogy milyen volt ebben a közegben felnőni, nővé és anyává, valamint íróvá válni, miközben az övével több ponton ellentétes sorsba, a barátnőjéébe is bepillantást nyerhetünk.

Felszínes benyomások nyaralókról

Ebben a filmben is visszaköszönnek bizonyos motívumok a nápolyi sorozatból, ám ahogyan ott a kép árnyalt, kidolgozott, és minden furcsa lépésre magyarázatot kapunk, megismerjük, átéljük a mozgatókat, a motivációkat és az ellentmondásokat, ebben a filmben minden teljesen indokolatlan, és semmire sincs magyarázat.

A sokat ígérő filmleírás így szól: Egy nő (Leda Caruso - Olivia Colman) csendes tengerparti vakációja nyugtalanító fordulatot vesz, amikor egy közeli villában megszálló fiatal anya iránti rögeszméje emlékeket ébreszt benne. Ám izgalomra számító várakozásainkból a film semmit nem vált be.

Semmiben nem merülünk egy igazán, mindennek csak a felszínét látjuk, mintha a főhőshöz hasonlóan mi is csak egy lennénk a nyaralók közül, aki néha külső szemlélőként egy-egy röpke benyomást kap a szomszédos nyugágyakat elfoglaló emberekről, és ha kedve tartja, akkor találgathatja, továbbgondolhatja, hogy mi minden is zajlik a mélyben. De mindehhez nincs elég fogódzó ahhoz, hogy érdekes legyen. Néha már majdnem baljós, néha már majdnem intim lesz egy-egy jelenet, de igazából soha nem lesz egyik sem. 

Lényegtelenségek láncolata

Tehát a filmből minden hiányzik, ami Ferrante világát, és valószínűleg ezét a könyvét is különlegessé teszi. Mintha a forgatókönyvíró (Maggie Gyllenhaal) úgy döntött volna, hogy nem úgy tömöríti a cselekményt, hogy a lényeget emeli ki, hanem pont fordítva, kizárólag a mellékes elemekre koncentrálva. Az eredmény ennek megfelelően teljesen mellékes. Kapunk egy filmet, ami sehonnan nem tart sehová, és ez rendkívül bosszantó. Annál is inkább bosszantó, mert kiváló színészeket sorakoztat fel, akik egytől egyig remekül játszanak - pontosabban játszanának, ha volna mit. 

Igénytelen képsorok

Ahogyan a könyv eseményei közül sem sikerült úgy válogatni, hogy az eredmény ütős legyen, a képkompozíciókat és a beállításokat sem sikerült úgy megalkotni, hogy azok jelentőségteliek legyenek. Ami már a legelső pillanatban feltűnt, az a csapnivaló operatőri munka - én azt gondolnám, ilyesmit nem lehet szándékosan a néző arcába tolni, de más vélemények szerint ez épphogy direkt „művészkedés". Túl sok benne a közeli, többnyire hiányzik a kompozíció, rossz a megvilágítás, végig remeg a kép, és rengetegszer egyszerűen nem látni rendesen, hogy mi történik, ez pedig szintén idegesítő. Értem, hogy ez is a nyomasztó és rejtélyes hangulatot hivatott volna erősíteni, viszont mindez inkább az érdektelenséget erősíti. A nyomasztó hangulat fokozására kívánkozna néhány, korábban már jól bevált filmes eszköz, de úgy látszik, ezekkel valamiért nem kívánt élni a színésznőből rendezővé avanzsált Maggie Gyllenhaal, akinek ez az első nagyjátékfilmje.

Hiányzik a pszichológia

A főhős fiatalkori énje rendkívül antipatikus, önző és a saját életét tekintve olyannyira kevéssé tudatos nő, hogy nehéz elképzelni róla, hogy amúgy egyetemi professzor és sztárolt műfordító. Persze, önmagában az, hogy valaki antipatikus, még nem lenne baj, de így kontextus nélkül csak simán idegesítő, és minden egyéb tanulság nélkül való. Ahogyan azt is nehéz elképzelni, hogy abból a nőből idősebb korára ez a nő lesz. Persze, a nápolyi regényekből tudhatjuk, hogy miféle ellentmondások és harcok formálták olyanná a főhőst, amilyen, és azt is, hogy ez miféle durva dolgokat implikál későbbi életében, itt viszont mindössze egyetlen hevenyészett utalás történik arra is, hogy milyen gyermekkora volt.

Pedig épp az ilyesmit lenne érdemes jobban kibontani ahhoz, hogy bármi értelme is legyen egy hasonló pszichológiai drámának, egyáltalán, értelme legyen a pszichológiai jelzőnek. Ebben a filmben nem egy lány veszett el, hanem minden, amitől egy történetnek értelme lesz.

U.I.: Épp csak elkezdtem hallgatni a könyvet, de máris le tudok szűrni néhány következtetést arra nézve, hogy miben más a regény, mint a film. A legfontosabb különbség, hogy a könyv magával ragadó.

Vannak előzményei és motivációi mindannak, amit a főhős tesz, és bár Leda néha elmondja, nem tudja, miért tett meg egy adott dolgot, az olvasó közben tudja és érti, hogy mi motiválta a mélyben. Megfigyelőként is sokkal árnyaltabb képet kapunk a másik nyaraló családról, mint a filmben.

Hangsúlyos szerep jut benne annak, hogy ahogyan Leda, úgy a szomszédos család is nápolyi, és ez az, amiért elsősorban feltámadnak az emlékek. A család az elbeszélőt a saját gyerekkorára, saját gyerekkori családjára emlékezteti, így nemcsak, sőt, nem is elsősorban a saját anyaságának emlékei törnek rá, hanem a saját anyjával kapcsolatosak is.

A könyv nem elsősorban arról szól, hogy bűntudata van amiatt, milyen rossz anya volt, ennél sokkal komplexebb és tágabb a fókusza: körüljárja, hogy hogyan formálja az anya a gyermekét, a gyermekek hogyan formálják az anyjukat, és a környezet hogyan formál mindenkit.

A nápolyi szál azért is fontos, mert maga a regény is hordoz valamit abból a "sötétségből", ami Nápolyt történelmileg jellemzi. Vagyis nemcsak egy élettörténet, egy sors sötét oldala tárul fel itt, hanem az adott kulturális környezeté is, ami egyben magyarázza és kontextusba helyezi az előbbit is. Valamint azért is fontos, mert arra utal, hogy az ember bárhová is menjen, bármikor szembetalálkozhat a múltjával.

A regény ezzel a nyomasztó sötétséggel borítja be olvasót, mintha azt akarná bemutatni: bizonyos helyzetekben, környezetekben az embert elkerülhetetlenül magával ragadják az alantas energiák, és az a feladata, hogy kezdjen ezzel valamit - így nyer értelmet az eredeti cím, A sötét lány (egészen pontosan lánygyermek), melyet a magyar cím is tükröz. Az embernek elkerülhetetlenül kezdenie kell valamit a saját sötét oldalával, nyilvánuljon az meg erőszak, gyűlölet, depresszió, nihilizmus, indokolatlannak tűnő destruktív késztetések, stb. formájában.

Fontos témát szolgáltatnak a hatalomgyakorlás és manipuláció különféle, burkolt és nyílt eszközei, melyek szerepet kaphatnak a szülők és gyerekek közötti, a felnőttek közötti, illetve egy ember és egy csoport közötti kapcsolatban, minden irányban. 

Időről-időre érdekes adalékot szolgáltatnak a nyelvre és a dialektusra, a különböző hangsúlyokra és a beszédre, a beszédmódokra történő utalások.