Nekem csalódás volt a Ne nézz fel! című, magát szatírának valló alkotás, mely tükröt próbál tartani elénk arról, hogy milyen mély információs, értékrendi, valóságérzékelési és környezeti válságban is élünk. A téma súlyos, a megvalósítás azonban súlytalan.

Ez a film nemcsak a története és a karakterei miatt frusztráló, hanem azért is, mert ennyire szerencsétlenül nyúl egy valóban fontos témához, és ezzel épphogy nem kiemeli, hanem tovább takarja azt a kérdéskört, hogy miért is, hogyan is képes az ember életveszélyesen elszakadni a realitások talajától, és hogy mit is kezdjünk ezzel az egésszel.

Akik a dolgokat kisiklatják

A film első, kiváló három perce után igazán ütős műsorra számítottam, ehelyett úgy érezhettem, mintha behúzott kézifékkel csikorognánk az autópályán, miközben teljes erőből nyomjuk a gázt. Persze, ilyen az a világ, amely körülvesz minket: ahol általános a mellébeszélés, a melléfigyelés, végső soron a „melléje élés", ahogy Márai mondaná. Ahol nem tudjuk a helyén kezelni a dolgokat, és nem tudjuk eldönteni, mi fontos és mi nem. (A film egyébként ugyanebbe a hibába esik.)

Ahogy a csillagász-főhősök, úgy mi is arra számítunk, hogy az üstökös felfedezésétől kezdve következik egy forgatókönyv, mely a logikus válaszok keretein belül lehetséges néhány lépésből áll. Azonban nem ez következik, hanem a folyamat elakad az ostobaság és az érdekek sűrűre szőtt hálójában. Ez lehetne akár érdekes, tanulságos, groteszk vagy ne adj‘ Isten vicces is, azonban ezek közül egyik sem, pusztán végtelenül frusztráló és dühítő.

A filmnek akár az erényei közé is sorolhatnánk ezt az erős érzelmi hatást, de az azért kérdés, hogy ez így mire jó. A hétköznapokban is jól látjuk, hogy mire jó a frusztrálás: nő az egymás vagy a világ iránit gyűlölet, az emberek pedig egyre hangosabban ordítanak azokkal, akik szerintük képtelen megérteni az igazságot, jól érteni a helyzetet.

Még jobban fogod utálni a szomszédot

A film éppen ezeket az érzéseket ébreszti fel. Átélhetjük mindazt a frusztrációt, amit azok a szakemberek tudósok, stb. élnek át, akik valamiféle veszélyre figyelmeztetnek, de senki nem hallgat rájuk, gúnyt űz belőlük, nevet rajtuk, nekik támad. Újraélhetjük a frusztrációt, amit akkor érzünk, amikor vitatkozunk valakivel, akiről úgy gondoljuk, nem látja a valóságot.

Ehhez képest a film nem ad, nem mond semmi újat vagy mást. Nem emel el, nem mutat meg más látószögből semmit, nem világítja meg igazán az abszurditást, de még csak nem is nevettet. Én legalábbis egyetlen erőltetett „poénon" sem tudtam nevetni. Szatírának nem elég abszurd, elég bátor és elég ironikus, vígjátéknak nem humoros, drámának meg nem elég jól felépített, átgondolt és részletes. A karakterek néha teljesen esetlegesen viselkednek, és olyasmiket csinálnak, ami sehogyan sem következne az alkatukból, az előzményekből.

Miután a forgatókönyv ennyire felszínes és kidolgozatlan, nehéz azonosulni akár a főhősökkel, akár a problémával, ugyanakkor a kellő távolságot sem teremti meg, amitől működne a tükörhatás, ami bármilyen reflexiót lehetővé tenne, így persze nem jöhet létre a szembenézés sem önmagunkkal. Csak az előítéleteink erősödnek „a hülyékkel" szemben. Már a film kapcsán is gyakran találkozni olyan kommenttel, hogy ezt a filmet azok nem fogják megnézni/érteni, akiknek a leginkább kellene. Tehát megint mi vagyunk az okosok, a „többiek" meg az ostobák.

Végül mindenki veszít

A történet annak a konteós logikának a mentén szervezi a jó és a gonosz harcát, hogy vannak, akik szeretnék, ha kiderülne az igazság, és vannak, akik meg nem. A konklúzió az, hogy a helyzet teljesen reménytelen, felesleges is világmegváltással próbálkozni, inkább maradjunk otthon és szeressük a családunkat - műveljük kertjeinket.

Adott a két csillagász-karakter, akik két, különböző stratégiát és viszonyulást jelenítenek meg ugyanahhoz a káros rendszerhez, illetve rendszerszintű probléma-halomhoz, amelyet egyaránt alakít a politika, a profitéhes gigacégek, a dezinformáló média, valamint a rázuduló információkat feldolgozni képtelen polgár. Az egyik karakter nyíltan konfrontálódik, aminek nyílt megszégyenítés, kigúnyolás illetve kirekesztés és perifériára szorulás az eredménye.

A másik megpróbál beépülni, alkalmazkodni, hogy belülről formálja a rendszert és gyakoroljon hatást rá, és ő ugyan nem szégyenül meg olyan radikálisan, de neki is egyszercsak azzal kell szembesülnie, hogy nem működik a stratégiája. Hogy ő kevés ehhez. Az ember tehát akárhogy is próbálkozik, csak vesztes lehet, akit bedarál a rendszer. Tényleg nincs más választás, minthogy ebbe beletörődjünk, hátradőljünk, és nézzük az apokalipszist?