Miután annyi jót írtak róla, és mint láttam, több díjat is elnyert, megnéztem a Jane Campion (Zongoralecke) által rendezett, Thomas Savage azonos című, 1967-es könyvéből készült, A kutya karmai közt című filmet. Nem volt jó.

A bunkó, akit senki nem tud kezelni

A bunkóság köztünk él és nap mint nap okoz kisebb-nagyobb bosszúságokat. A helyzet viszont összességében ritkán eszkalálódik. Kivéve, ha az illető családtag, mert akkor a helyzet krónikussá válhat, és a fizikai-lelki közelség zavarhatja a tisztánlátást. Azonban lehet egy titkos fegyverünk: lelkére beszélhetünk az illetőnek, vagy egyáltalán, elmondhatjuk neki, hogy mit érzünk, vagy megkérdezhetjük, hogy végülis miért csinálja, amit csinál.

Na, ez az, ami a Kutya karmai közt című filmben valahogy senkinek sem jut eszébe. Hogy megálljon egy pillanatra, odaforduljon a másikhoz, és megkérdezze, hogy neked tulajdonképpen mi a bajod. Persze, a helyzet nem mindig ennyire egyszerű. Van, akinek nem lehet beszélni a fejével, aki nem változik, akinél csak olaj a tűzre a jószándék. Van, amikor nem jöhet szóba a megbeszélés. Ilyenkor kerülhetnek elő a kerülőutak, illetve ilyen-olyan ötletek a találkozások kibekkelésére.

Pedig nem is olyan gonosz

Gondolhatnánk, hogy a film főhőse, Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) is egy ilyen rémes ember, öccse, George Burbank pedig már ezerszer megpróbált egy hullámhosszra kerülni vele, mindig sikertelenül, ezért feladta, tehetetlenségében befordult, passzív-agresszívvá vált, és már nem is válaszol, ha kérdezik, meg amúgyis csak félórás hatásszünetekkel tudja megfogalmazni nem túl lényeges és nem túl érdekes mondandóját.

Csakhogy ez a főhős egyáltalán nem tűnik olyannak, akivel nem lehet beszélni. (Oké, néhány jelenet épp erről akarja meggyőzni a nézőt, de a karakter egészéből ez nem adódik. Ahogy megérzi a felé irányuló figyelmet és egy mélyebb kapcsolat lehetőségét, szinte azonnal megnyílik.) Szó sincs itt a klasszikus westernek főgonoszáról, aki lelő bárkit, aki csúnyán néz rá, aki annyira megátalkodott, hogy gyűlöletünk csak egyre nő iránta. Itt senki sem igazán gonosz, és senki sem igazán jó, de mindenki egy kicsit gonosz és egy kicsit jó is. Mondhatnánk, hogy ez realizmus, de ahhoz meg túl légből kapott és kidolgozatlan. Végül az egész egy nagy érzelmi massza lesz, senkivel nem tudunk azonosulni vagy együttérezni, és teljességgel hiányzik belőle az a feszültség, amit egy westerntől vagy akár még egy neowesterntől is elvárunk.

De végülis kit érdekel

Ez már rég nem a vad vadnyugat világa. 1925-öt írunk, ezek már a konszolidáció és a boldog békeidők évei, az emberek tudnak írni, fogkefét használnak, teniszeznek és választékosan beszélnek. Phil személyében egy olyan figurát látunk, aki elsőre ugyan nem lopja be magát a szívünkbe, azonban hamar kiderül, hogy zord külseje érző szívet takar, és valójában csak egy érzékeny és magányos ember, aki nem meri, nem akarja felvállalni valódi énjét, ezért páncélt növeszt maga köré.

Kérdezhetnénk, hogyha a néző számára ez ennyire világos, a környezetében miért nem látja senki. Valószínűleg azért, mert igazából senkit nem érdekel, és igazából senki sem tud egy kicsit is odafigyelni a másikra, mindenki a saját játszmáit tolja. Senki nem akar szembesülni a valósággal, és mindenki hárít. Pedig Phil mindössze arra vár, hogy valaki megkérdezze tőle, mi a baja, hogy végre kiönthesse a lelkét. Egy meg nem értett lélek az érzéketlen világban, ahol mindenki elbeszél, elnéz, elgondolkodik a másik mellett. Persze, ez nem menti a főhős minősíthetetlen viselkedését, de mégiscsak lényeges dinamika.

Ki itt a bántalmazó?

A film alapszituációja szerint ő egy abuzív karakter lenne, aki mindenkit sakkban tart. Ez a kép róla azonban hamar szertefoszlik, amikor kiderül, hogy nem is olyan keménylegény. Ragaszkodik az öccséhez, a maga módján még szereti és tiszteli is, és amikor várjuk, hogy ádázul megtoroljon valamit, balhét robbantson ki, ahogy az ilyen karakterek szokták, nem csinál semmit, csak előveszi a gitárját. Egészen békés ember minden hőzöngése meg bunkósága ellenére, aki még mások utálásánál is jobban szeret gitározni. Hamar elveszik ez a feeling, hogy tőle félni kellene.

Közben viszont rájövünk, hogy itt más is bántalmaz. Például George, aki semmibe veszi Philt és megalázza a vendégek előtt a feleségét, Rose-t, aki viszont mártíromságával manipulálja a fiát, Petert, aki meg egy látens pszichopata, és épp Phil ellentéte: nála az érző külső valójában zord szívet takar. Egy kicsit mindenki agresszor, ahogy egy kicsit mindenki áldozat is, és valójában semmi sem az, aminek látszik, lassan minden a saját ellentétébe fordul.

Lehetne izgalmas is

Ez izgalmasan hangzik, de sajnos izgalmasabban hangzik leírva, mint a filmben. Az érdekes ötletet nem sikerült megfelelően megalapozni és tálalni. A film a sok elhallgatással, kidolgozatlansággal, vontatottsággal nem felkelti az érdeklődésünket, hanem inkább lelohasztja azt. Így annyira nem leszünk elkötelezettek a cselekmény irányába, nem kezd el érdekelni, hogy mi is van. Egyetlen felfedezés, egyetlen ráébredés sem hoz aha-élményt vagy katarzist, minden elsikkad ebben a kínosan lassan hömpölygő masszában. Amit ki kellene bontani, azt nem bontja ki, amit meg nem kellene ragozni, ott szinte perceket időz a kamera.

Mintha a westernműfajból mindössze annyi maradt volna meg az alkotóknak, hogy ezek az olyan filmek, amikben keveset beszélnek, hosszúakat néznek, mindenki diszfunkcionális, és képtelenek normálisan kezelni a legegyszerűbb problémákat is. Ahhoz, hogy ez a lassúság működjön, hogy feszültséget teremtsen, azért ennél több kellene. Például az, hogy az idő 70%-a ne felesleges üresjáratokból álljon, egy-egy jelenet pedig vezessen valahová. De itt igazából semminek nincs jelentősége.

U.I: Ahogy utánaolvastam, úgy látom, hogy az inspirációt adó könyv sokkal jobb és kidolgozottabb, feszültebb, sokkal egyértelműbbek az erőviszonyok és motiváltabbak az események benne, a filmből viszont olyan lényeges események maradtak ki, amelyek fontosak lettek volna a végkifejlet megértéséhez, az egész átéléséhez.

(A könyvben és a filmben is fontos motívum a kasztráció.)

 A kép illusztráció, forrása: Snuffleupagus/pixabay.com