Üdítően korrektül összerakott, kiegyensúlyozott film lett a Megbocsáthatatlan című alkotás, mely e sorok írásának idején a Netflix magyar top tízes listáját vezeti. Tetszett benne, hogy emészthető, nem giccses, nem művészkedik és nem drámázik erőltetetten, de nem is csak az akcióra megy. Hogy nyersen realista, de mégsem túl nyersen, nem apellál szélsőséges érzelmekre, nem esik túlzásokba, de azért meg lehet rajta hatódni. Jó a ritmusa, jó ütemben történnek az események, nem vontatott, nem túlpörgött, és jókor, organikusan érkeznek a váratlan fordulatok is, melyeken alaposan meglepődünk, de közben nem érezzük hiteltelennek és légbőlkapottnak őket.
Tetszett a társadalmilag felelős témaválasztás is: annyi mindenre próbálják manapság érzékenyíteni az embert hol erőszakkal, hol alibiből, hol propagandából, többnyire teljesen feleslegesen és hatástalanul, és ebben olykor maga a Netflix is élen jár. Ez a film azonban végre egy valóban fontos témát ragad meg, és valóban elgondolkodtat nemcsak a börtönről és az elítéltségről, hanem általában a nehéz élethelyzetekről. De ami még fontosabb, hogy együttérzést kelt, és közben nem azt érezzük, hogy nagyon a szánkba akarna rágni valamiféle tanulságot.
A film iránti érdeklődés talán egyaránt köszönhető annak, hogy sokan kíváncsiak Sandra Bullockra újra drámai szerepben - vagy egyáltalán bármilyen szerepben a 2018-as Madarak a dobozban után -, és a hiánypótló témaválasztásnak. Az amerikai filmekben gyakran látni azt, hogy milyen könnyen elsül egy-egy fegyver. Rengeteg film szól arról, hogy hogyan ölik meg egymást az emberek, azzal azonban már ritkán szembesítenek, hogy mik is egy ilyen tettnek a valódi következményei.
A film egy kicsit elkezd pakolni a mérlegnek ebbe a serpenyőjébe is, ellensúlyul az ámokfutókról szóló filmekhez. Bár az igaz, hogy itt nem egészen ámokfutóról van szó, hanem tulajdonképpen egy balesetről, amelynek a következményeit a főhősnek még azután is viselnie kell, hogy letöltötte a büntetést. De vajon meddig? Bizonyos pillanatokban úgy tűnik, örökre. Aztán meg úgy tűnik, hogy talán mégsem örökre, és ez a hullámzás adja többek között a film ritmusát.
A főhős, Ruth Slater pszichológiai ábrázolása plasztikus, látjuk azt, hogy mennyire idegen neki a külvilág, mennyire zavaró a nyüzsgés, mennyire hangosak és ijesztőek a zajok, és mennyire működik a börtönből hozott rutin, hogy az erőszak az első válasz az atrocitásokra - szembesülünk a traumatizáltság jeleivel. Aztán a film során végigkísérhetjük a nagyon-nagyon lassú oldódás folyamatát, ahogy megszokja a hétköznapokat, egyre inkább visszatér az arcára a mimika, és visszatérnek a szociális készségei is.
Nyomon követhetjük, ahogy a világtól való elzártságból megérkezik a világban való jelenléthez. A színészi játék minimalizmusa nekem tetszett, és az is, ahogyan bizonyos alkati adottságok is beépültek a szerepbe, például a karakter agresszív és alpári jegyei közé a törékenység és a finomság.
A filmmel kapcsolatban szokás azt is kiemelni, hogy a színésznőt drámai szerepben láthatjuk, de nem ez az első ilyen alakítása, hiszen komolyabb hangvételű szerepet kapott a 2005-ös Ütközések a 2007-es Megérzés vagy a 2009-es A szív bajnokai című drámában is, melyért megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscart és hasonló kategóriában a Golden Globe-díjat is. Emellett 2013-ban a Gravitáció, 2018-ban pedig a Madarak a dobozban című thrillerben játszott.
A Megbocsáthatatlan a 2009-es Unforgiven című brit minisorozat alapján készült, rendezője az a Nora Fingscheidt, akinek nevéhez fűződik a 2019-es, szintén nagyon dicsért Kontroll nélkül, mely egy nehezen kezelhető kislányról szól. Úgy tűnik, Fingscheidtra érdemes lesz a továbbiakban is odafigyelni. Forgatókönyvírói Az éhezők viadalából ismert Peter Craig, az Álmatlanságban részt vevő Hillary Seitz és a többek között a Holtodiglanban rendezőasszisztensként dolgozó Courtenay Miles voltak.
